Lépj ki a hétköznapokból!

JAMES REDFIELD: A MENNYEI PRÓFÉCIA
(kivonat)


Bevezető

A perui őserdő mélyéről, az ősi romok közül titokzatos kézirat került elő. Csodálatos, az ember, sőt az egész emberiség életét megváltoztató eszmék olvashatók a szövegben.

A próféciák azt jósolják, hogy az emberi társadalomban óriási változások fognak lezajlani a 20. század utolsó évtizedeiben.

A szöveg arámi – az ótestamentum nyelvén íródott.

A Kézirat által előrevetített kilenc felismerés mindenki számára elhozza a megvilágosodást.

A Kézirat próféciáinak lényege:
a csodák természetes velejárói az emberi létnek: nem hinni kell bennük, hanem támaszkodni rájut.

Az Egyház nem ismeri el a Kéziratot, sőt a papság minden erejével igyekszik elfojtani a Kézirat nyilvánosságra kerülését, mert szerintük kikezdi a vallásuk alapjait. A helyzet viszont az, hogy a felismerések alaposan kitágítják az egyház hagyományos nézeteit, s ez aggasztja az egyházi vezetőket, mert nekik nagyon jól megfelel minden így, ahogy van.

Azonban ez a gondolatmenet téves. A Kézirat egyáltalán nem ássa alá a vallás alapelveit. Sőt, inkább megvilágítja, mit is jelentenek valójában ezek a spirituális igazságok. Az egyházi vezetők is belátnák ezt, ha hajlandóak volnának ismét titokzatosnak látni az életet, és eljutni minden egyes Felismeréshez.

A Kézirat azt mondja: Ez a korszak a tudat reneszánsza lesz, és nagyon lassan megy végbe. Jellegében nem vallási, de spirituális. Valami újat fedezünk fel ezen a bolygón az emberi élettel, az élet értelmével kapcsolatosan, és ez gyökeres változásokat idéz elő az emberi kultúrában.

A Kézirat részekre, fejezetekre oszlik, és mindegyik egy–egy, az élettel kapcsolatos Felismerésről szól. Azt jósolja, hogy ebben a korszakban az emberiség sorban eljut majd ezekhez a felismerésekhez, egyikhez a másik után, míg végül onnan ahol most vagyunk, eljutunk egy tökéletesen spirituális kultúrához a Földön.

Ha arra gondolsz, mi a bizonyíték arra, hogy a Kézirat igazat beszél: a válasz a tapasztalat.
Ezt úgy lehet érteni, hogy a tapasztalataink igazolják a Kézirat szavait. Ha komolyan elgondolkodunk azon, mit is érzünk legbelül, hogy a történelemnek ebben a pillanatában merrefelé tart az életünk, fel fogjuk ismerni, hogy a Kézirat szavai logikusak: igaznak hangzanak.



Első Felismerés: A kritikus tömeg
Az életünket megváltoztató véletlenek tudatosítása


A gondolkodás átalakulása az Első Felismeréssel kezdődik. Ez a Felismerés kezdetben mindig tudattalanul merül fel bennünk, mint valami nagy, mély nyugtalanság.

Egy másfajta élményvilág kapui kezdenek megnyílni. Adódnak pillanatok, amelyek valahogy másmilyenek: szokatlanok, intenzívebbek és inspirálóbbak. De azt nem tudjuk, mi ez az érzés, hogyan tehetnénk maradandóvá, és amikor vége, ott maradunk kielégítetlenül, nyugtalanul, mert az élet már megint a szokványos mederben folyik tovább.

Mindenki a teljességre vágyik, senki sem hajlandó kevesebbel beérni. Ez a egoizmus, az "Én mindenek felett" szemlélet jellemezte az utóbbi évtizedeket: mindenkire hatott, a Wall Streettől kezdve az utcai bandákig. Ami pedig a kapcsolatainkat illeti, azokban olyan sokat követelünk a másik féltől, hogy szinte lehetetlenné tesszük az egészet.

És a szerelmi kapcsolatainkkal mit művelünk?
Amikor mindkét fél túl sokat követel a másiktól, amikor mindkettő azt várja el a másiktól, hogy az Ő világában éljen, és mindig, minden tekintetben a rendelkezésére álljon, akkor elkerülhetetlenül bekövetkezik a két ego harca. A hatalmi harc miatt olyan nehéz hosszú időn át egyetlen társ mellett kitartanunk. A mai társadalom bajainak többsége erre a nyugtalanságra, az állandó keresésre vezethető vissza, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez csupán átmeneti dolog, és egyszer véget ér. Végül tudatosodik majd bennünk, hogy mit is keresünk valójában, hogy milyen az a másik, teljesebb élményvilág. És ha ezt egyszer a maga teljességében megértjük, akkor jutottunk el az Első Felismeréshez.

Az Első Felismerés akkor következik be, amikor tudatosodnak bennünk az életünkben bekövetkező véletlenek. Volt már valaha megérzésed? Ösztönös előrelátás valamivel kapcsolatban, amit meg akartál tenni? Amikor valamit változtatni akartál az életeden? Törted a fejed, hogyan lehetne nyélbe ütni. És később, amikor már meg is feledkeztél az egészről, és egész más dolgokkal foglalkoztál, hirtelen megismerkedtél valakivel, vagy olvastál valamit, vagy eljutottál valahová, és előtted állt a lehetőség, amit annak idején elképzeltél. Ezek a véletlenek mind gyakoribbak, és amikor bekövetkeznek, az az érzésünk támad, hogy mindezt nem lehet már a sors szeszélyének számlájára írni..

Végzetszerűséget érzünk bennük, mintha az életünket valami megmagyarázhatatlan erő irányítaná. Az élmény a rejtély és az izgalom érzetét hozza magával, és a hatására valahogy élőbbnek érezzük magunkat. Ez az élmény, amelybe egyszer belekóstoltunk, és azt szeretnénk, ha ez az erő állandóan megnyilvánulna. Nap mint nap egyre több embernek válik meggyőződésévé, hogy ez a titokzatos folyamat valóságos, hogy jelent valamit, és a mindennapi élet mellett valami más is történik velünk. Ez a tudatosság az Első Felismerés.

Az Első Felismerés nem új dolog. Az emberek a történelem folyamán sokszor éltek át megmagyarázhatatlan véletleneket, és ez állt sok jelentős filozófiai eredmény, vallási mozgalom mögött. A különbség pusztán mennyiségi. Az átalakulás azért megy végbe, mert ma sok ember éli át egyszerre ezt a tudatosságot.

A Kézirat szerint a huszadik század hatodik évtizedétől kezdve ugrásszerűen megnő azoknak az embereknek a száma, akik ilyen véletleneket élnek át. Ez a növekedés a következő évszázad kezdetéig egyre fokozódik, amikor az ilyen egyének száma elér egy bizonyos határértéket – amolyan kritikus tömeget.

A Kézirat azt jósolja, hogy ha elérjük a kritikus tömeget, a teljes emberi kultúra elkezdi majd komolyan venni ezeket a véletleneket.
Az emberiség elgondolkozik majd azon, hogy milyen titokzatos folyamat rejlik az emberi lét hátterében ezen a bolygón. És ha elég sokan teszik föl egyszerre, akkor ez a kérdés fogja megnyitni az utat a többi felismerés tudatosulása felé – ugyanis a Kézirat azt állítja: ha egyszerre elég sokan érdeklődnek komolyan az iránt, mi történik az életünkkel, akkor meg fogjuk kapni a választ. Felszínre bukkan a többi felismerés – egyik a másik után.



Második Felismerés: A Tág Jelen
A tudatosság történelmi hátterének, indokainak megértése


A történelmet megfelelő módon kell szemlélni. Eddig csak a civilizáció technikai fejlődésére koncentráltunk, meg azokra a nagy emberekre, akik ezt a fejlődést elősegítették.

De ami igazán fontos, az az egyes korokban uralkodó világkép: hogy mit éreztek, mit gondoltak az emberek. A történelemnek az lenne a dolga, hogy megértesse velünk életünk legtágabb összefüggéseit.
A történelem nemcsak a technika fejlődése: a történelem a gondolkodás fejlődése. Ha megértjük elődeink világképét, megtudhatjuk azt is, hogy miért úgy szemléljük a világot, ahogyan szemléljük, és miként járulhatunk hozzá a további fejlődéshez.
Megtalálhatjuk azt a pontot, ahol mi magunk is hozzájárulhatunk a civilizáció fejlődéséhez, és ettől világosabban látjuk majd azt is, merre tartunk.
A Második Felismerésnek pontosan ez a szerepe: történelmi rálátást biztosít, legalábbis a nyugati gondolkodás számára. Általános összefüggések közé helyezi a Kézirat jóslatait és ennek következtében nemcsak hogy hihetőnek – egyenesen elkerülhetetlennek tűnnek.

A Második Felismerés szélesebb történelmi perspektívába helyezi jelenlegi tudatunkat. Végtére is, mikor a .kilencvenes évek véget érnek, nemcsak a huszadik századot zárjuk le, hanem a történelem egy ezer éves szakaszát is. Befejeződik a második évezred. Mi, nyugatiak csak akkor érthetjük meg, hol tartunk, és mi várható ezután, ha előbb megértjük, mi történt az eltelt ezeresztendős szakaszban.

A Kézirat azt mondja: a második évezred végén (vagyis most) képesek leszünk egységesnek látni a teljes történelmi korszakot, és felismerünk egy bizonyos felfogást, amely ennek az ezer évnek a második felében, az úgynevezett modem korban bontakozott ki. A véletlenek szerepének felismerése jelenti majd, hogy felébredünk, szakítunk ezzel a felfogással.

A modem világszemlélet kibontakozása ezer évig tartott: ha meg akarod érteni, hol állunk ma, vissza kell menni az 1000–es esztendőbe, és onnan újra elindulni, mintha egyetlen emberélet alatt újra akarnád élni az egészet.

Képzeld el, hogy az első ezredforduló táján élsz – amit középkornak neveztünk el. Mindenekelőtt azt kell megértened, hogy ebben az időben a valóságot a keresztény egyház nagy hatalmú vezetői határozták meg. Helyzetük folytán ezeknek az embereknek rendkívül nagy hatásuk volt a nép tudatára. És a világ, amit az egyházi férfiak valóságként írtak le, mindenekelőtt spirituális természetű. Olyan valóságot teremtettek, amelyben az élet középpontjában Istennek az emberiséggel kapcsolatos terve állt.

Képzeld el, te is abba a társadalmi osztályba tartozol, amelynek az alapja – alapvetően vagy paraszt, vagy arisztokrata – , és tudod, hogy mindörökre ennek az osztálynak a tagja maradsz.
De függetlenül az osztályhelyzetedtől, függetlenül a munkádtól, hamarosan felismered, hogy mindez másodlagos az élet spirituális valóságához képest, amelyről az egyház emberei beszélnek. Rájössz, hogy az élet lényegében egyetlen spirituális vizsga.

A papok elmagyarázzák, hogy Isten a világmindenség közepébe helyezte az embert, körülötte pedig megteremtette a kozmoszt, és mindennek egyetlen célja, hogy az ember elnyerje vagy elveszítse a megváltást, az üdvözülést.
Ezen a próbán neked is helyesen kell döntened a két szemben álló erő, Isten hatalma és az ördög kísértő mesterkedései között.
De ebben a próbatételben nem állsz egyedül, sőt egyetlen, gyarló ember lévén, voltaképpen nem is vagy jogosult arra, hogy megítéljed saját teljesítményedet a próbán.
Ez az egyházi emberek szakterülete – ők azért vannak, hogy a Szentírást értelmezve megmondják a te minden egyes lépésedről, vajon Istennek tetsző cselekedet–e, vagy a Sátán kerekedett felül.
Ha az ő utasításaikat követed, biztosítanak afelől, hogy a túlvilágon megfelelő jutalomban részesülsz majd. Ha viszont letérsz az általuk kijelölt útról, akkor ....hát annak kiátkozás és örök kárhozat a következménye.

A Kézirat azt állítja, ezzel kapcsolatban egy dolgot kell megérteni: hogy a középkori világban az élet minden vonatkozását egy másik világból való fogalmakkal magyarázták meg. A valóság minden megnyilvánulása – a pusztító vihartól vagy a földrengéstől kezdve a bőséges vagy gyatra termésen át szeretteink haláláig –
vagy Isten akarata, vagy az Ördög gonoszságának műve. Az időjárás, a földtani erők, a gazdálkodás technikája, a betegségek nem játszanak szerepet. Mindez csak később következik. Te egyelőre maradéktalanul hiszel a papoknak: tudomásul veszed, hogy a világot kizárólag spirituális erők kormányozzák.

Ha ezt a valóságot már érted, akkor képzeld el, hogy ez a világkép összetöredezik.
A középkori világkép, a te világképed a tizennegyedik–tizenötödik század táján kezd széthullani. Először is kezdesz észrevenni bizonyos rendellenességeket a papok viselkedésében – például, hogy titkon megszegik a tisztasági fogadalmukat, vagy fizetségért hajlandók szemet hunyni, ha a kormányzat emberei áthágják a Szentírásban foglalt törvényeket.

Ezek a jelenségek először megrémítenek, mert a papok azt állították, hogy ők az egyetlen összekötő kapocs te és az Isten között. Ne feledd el, olyan helyzetben vagy, hogy egyedül ők jogosultak a Szentírás értelmezésére, csak ők képesek a te üdvözülésednek útját egyengetni.

Aztán egyszer csak nyílt lázadás közepében találod magad. Luther Márton és csoportja egyszer s mindenkorra szakítani akar a pápai kereszténységgel. Kijelentik, hogy a papság romlott és korrupt, követelik, hogy legyen vége az egyház uralmának az emberek gondolkodása felett. Új egyházak létesülnek azon elv nyomán, hogy mindenkinek joga legyen hozzáférni a Szentíráshoz, és személyesen mindenki maga értelmezhesse azt, közvetítők nélkül.

Alig mersz hinni a szemednek: a lázadás sikerrel jár. Az egyház ügye vesztésre áll. Évszázadokon keresztül ezek az emberek határozták meg a valóságot, és a szavahihetőségük most a te szemed láttára dől romba.
Ennek következménye, hogy megkérdőjeleződik a teljes világszemlélet. Repedések támadnak a világegyetem lényegére, az emberi lét céljára vonatkozó társadalmi egyetértés falán – te és a nyugati kultúra többi részese ugyancsak bizonytalan helyzetbe kerülsz.
Végül is hozzászoktatok már ahhoz, hogy a valóságot valaki más, egy kívülálló tekintély határozza meg és e nélkül a külső segítség nélkül zavarodottnak, elveszettnek érzik magukat az emberek.
Ha a papok által felrajzolt világkép, az emberi lét céljáról általuk terjesztett nézet hamis, akkor mi az igazság? El tudod képzelni, milyen hatást gyakorolt ez a változás a kor emberére?

Iszonyatos összeomlás volt. A régi világot minden oldalról kezdték kikezdték az új nézetek. Az 1600–as évekre a csillagászok minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy a Nap és a csillagok nem a Föld körül keringenek, ahogyan azt az egyház állította. Kiderült, hogy a Föld csupán egyetlen kis bolygó, amely egy kisebbfajta nap körül kering egy galaxisban, ahol milliószám találhatók hasonló csillagok.

Az emberiség elvesztette helyét Isten világegyetemének középpontjában. (Ez rendkívül fontos dolog.)

Az ember figyelte az időjárást, a terméshozamot, a váratlan haláleseteket, és nem érzett mást, mint szorongó tanácstalanságot. A múltban kijelenthette: Isten felelős mindenért – vagy pedig az ördög.
De ahogy összeomlott a középkori világszemlélet, megszűnt vele együtt a biztonságérzet is. Minden, amit eddig bizonyosnak véltek az emberek, most új meghatározásokat követelt, különösen Isten és az Istenhez fűződő viszony.

Ez a TUDAT jelentette az újkor, a modern világ kezdetét. Egyre erősödött a demokrácia gondolata, nőttön–nőtt a pápai és az uralkodói tekintély iránti bizalmatlanság. A spekulációra vagy a Szentírásra alapuló világmagyarázatokat többé nem fogadták el automatikusan. Biztonságérzetünk odalett, mégsem akartuk megkockáztatni, hogy ezentúl egy új csoport irányítsa gondolkodásunkat, ahogyan azelőtt a papok.
Így a kor embere a tudomány új szerepét alakította ki. Ahogyan a kor gondolkodói kinéztek erre a hatalmas, ismeretlen világmindenségre, azt mondták: hogy szükség van új közmegegyezésre, egy eszközrendszerre, amelynek segítségével módszeresen fölfedezhetjük új világunkat. A valóság feltérképezésének ezt az új módját tudományos módszernek nevezték; az lett volna a menete, hogy az ember próbára tesz egy elgondolást a világ működésével kapcsolatban; a próba után valamilyen következtetésre jut, és ezt a következtetést másokkal is ismerteti, hogy megtudja, egyetértenek–e vele.

Azután felfedezőket küld szerteszét ebbe az új univerzumba, mindegyiket a saját tudományos módszerével felfegyverezve, ezt a történelmi küldetést bízva rájuk: Menjetek, fedezzétek fel ezt a helyet, derítsétek ki, hogyan működik és mi az értelme annak, hogy itt élünk.
Tudták, hogy nemrég vesztették el az Isten által kormányzott univerzumba vetett hitet, és emiatt az Istenbe vetett hitet is. De úgy érezték kezükben van egy módszer, egy olyan folyamat, amely meg tudja teremteni a társadalmi közmegegyezést, amelynek segítségével meg lehet érteni mindent, ami körülveszi az embert, beleértve Istent is, és beleértve az emberiség létezésének célját is ezen a bolygón. Tehát szétküldték felfedezőiket, hogy derítsék ki, valójában mi a helyzet, és utána tegyenek jelentést.

A Kézirat azt állítja, hogy ekkoriban kezdődött az a felfogás, amelyből mostanában ébredezünk. Kiküldtük a felderítőket, hogy létezésünk teljes magyarázatával térjenek vissza, de a mindenség annyira összetett, hogy nem tudtak hamar visszatérni. Abban a korban amikor a tudományos módszer nem volt képes új istenképet produkálni, sem az emberi élet célját megmagyarázni, a céltalanság, a bizonytalanság mély hatást gyakorolt a nyugati kultúrára. Amíg a kérdéseinkre választ nem kapunk, valami mással voltunk kénytelenek foglalkozni. Végül is egy logikusnak látszó megoldás mellett kötöttünk ki. Összenéztünk és azt mondtuk: "Nos, mivel a felfedezőink még mindig nem határozták meg valódi spirituális helyzetünket, mivel továbbra is várakoznunk kell, hát helyezkedjünk el addig is kényelmesen ebben az új világban. Eleget tudunk már róla ahhoz, hogy a hasznunkra fordíthassuk,. nosza, emeljük az életszínvonalat, s vele együtt a biztonságérzetünket.

És pontosan ezt tettük. Négy évszázaddal ezelőtt! Úgy szabadultunk meg az elveszettség érzéstől, hogy figyelmünket a Föld meghódítására fordítottuk, a természet készleteinek felhasználásával a saját helyzetünket lendítettük előre, és csak most, az évezred végén kezdünk rájönni, mi is történt valójában. Amit a figyelem átirányításának szántunk, világfelfogássá változott. Tökéletesen eltévedtünk az anyagi biztonság, a gazdasági biztonság hajszolásában, ezzel remélvén helyreállítani az elveszett spirituális biztonságot. Az eredeti kérdést, hogy miért is élünk, hogy mi is történik itt spirituális értelemben, fokozatosan félretoltuk, elfojtottuk.

Azért dolgozunk, hogy kényelmesebb életkörülményeket teremtsünk, és ez lassanként önmagában elegendő magyarázattá vált. Közben pedig fokozatosan, módszeresen megfeledkezünk az eredeti kérdésről. Arról, hogy miért is élünk voltaképpen.

Érzed, hogy tisztább perspektívában látod a világot? Észreveszed mennyire tele van mindenki előítéletekkel? Ez a perspektíva sok mindent megmagyaráz. Hány olyan embert ismersz, aki a munka megszállottja, aki stressz okozta betegségben szenved, aki nem képes lassítani? És ezek az emberek azért nem képesek lassítani, mert kikapcsolódás helyett is a munkát használják, az életet csupán a gyakorlati megfontolásokra szűkítik. És ezt azért teszik, nehogy szembe kelljen nézniük a kérdéssel, miért is élnek.

A Második Felismerés kiterjeszti tudatunkat a történelmi időben. Megmutatja, hogy a kultúrát ne csupán saját életünk hosszának perspektívájából szemléljük, hanem a teljes ezredév távlatában. Leleplezi előítéleteinket és ezáltal fölébük emel bennünket. Most épp a tág jelenben élünk. Ha most megnézzük az emberek világát, világosan látnunk kell ezt a megszállottságot, a gazdasági fejlődés elvakult hajszolását. Azt mondhatod erre: Hiszen ez tette naggyá a nyugati civilizációt! Hát persze igazad van. Senki sem állítja, hogy ez rossz lett volna. Sőt – a Kézirat azt mondja, hogy ez az emberiség fejlődéséhez szükségszerű, kikerülhetetlen fokozata volt. De mostanra már elég időt töltöttünk azzal, hogy megtelepedjünk a világban. Ideje felocsúdni az előítéletekből, és újra föltenni ez eredeti kérdést. Mi áll az élet hátterében ezen a bolygón? Voltaképpen miért vagyunk itt?

Összegezve a Második Felismerés:
Ezer évvel ezelőtt olyan világban éltünk, amelyben egyértelműen meghatározódott Isten és az emberi spiritualitás. Aztán pedig elveszítettük – vagyis, pontosabban: úgy döntöttünk, hogy ez nem elég az üdvösséghez. Ennek megfelelően kiküldtük felfedezőinket, hogy derítsék fel a teljes valóságot, és utána tegyenek jelentést. Mivel ez a vállalkozás túl sok időt vett igénybe, addig is új, világi célokat tűztünk ki magunk elé: azt, hogy megtelepszünk itt a világban, és kényelmesebbé alakítjuk önmagunk számára.

És meg is telepedtünk. Fölfedeztük, hogy a fémércek beolvaszthatók, és mindenféle kacatot lehet fabrikálni belőlük. Találtunk energiaforrásokat, előbb a gőzt, aztán a benzint, aztán a villamosságot, majd a maghasadást. Ésszerűsítettük a gazdálkodást, tömegtermelést alakítottunk ki, hatalmas termékkészletek állnak rendelkezésünkre, és óriási hálózatok a termékek elosztására.

Mindehhez a fejlődés adta a hajtóerőt: az egyén vágya az iránt, hogy gondoskodjék saját biztonságáról, elérje saját céljait, miközben várja, hogy kiderüljön az igazság. Elhatároztuk, hogy kényelmesebb, kellemesebb életet teremtünk önmagunk és gyermekeink számára: ez a döntés röpke négyszáz év alatt olyan emberi világot hozott létre, amelyben az élet minden kényelme megvalósítható. Fölmerült azonban egy gond is: önnön kényelmünk megszállott hajszolása, a természet leigázására tett, összpontosított erőfeszítések közben beszennyeztük, az összeomlás szélére juttattuk a bolygó természeti rendszerét. Így nem folytathatjuk tovább.

A Második Felismerés valóban megmutatja, hogy a tudat átalakulása valóban elkerülhetetlen. Kulturális célunkat elértük. Megvalósítottuk azt, amit elhatároztunk, és amikor ez bekövetkezett, elkezdtünk felocsúdni az eddigi cél üldözésének kábulatából.
Amint az ezredfordulóhoz közeledünk az újkor lendülete megtörik, lelassul. Végére ér a négy évszázados megszállottság. Létrehoztuk az anyagi biztonság megteremtésének eszközeit, és most készen állunk, sőt kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön: miért csináltuk az egészet.

A következő Felismerések a szétküldött felfedezők lassanként beérkező válaszairól szólnak. A válaszok a kutatás és a felfedezés legkülönbözőbb területeiről érkeznek. A véletlenek érzékelése által a fizika, a pszichológia, a miszticizmus, a vallás egyetlen, újfajta, a véletlenek felismerésén alapuló szintézisben találkozik. Kezdjük megtanulni a részleteket: mit jelentenek a véletlenek, hogyan működnek, és közben egy teljes, új életszemléletet alakítunk ki, ahogy elsajátítjuk a felismeréseket, egyiket a másik után.

A Felismerések elsajátítása magától megtörténik. Mesélés alapján nem működik. Lehet így is birtokába jutni az információnak, de a felismerésnek nem. Azokra mindenkinek a saját élete folyamatában kell szert tennie.



Harmadik felismerés: Az energia
A fizikai világ újfajta megértése


A Harmadik Felismerés a fizikai világ újfajta megértéséről beszél. Azt állítja: mi, emberek megtanuljuk majd a korábban láthatatlannak tartott energia érzékelését.

A Második Felismerésben említett középkori világkép összeomlása után mi, nyugati emberek hirtelen ráébredtünk: egy teljesen ismeretlen világegyetemben éltünk mostanáig. Hogy megértsük a körülöttünk levő világot, valahogyan el kellett választanunk a tényeket a babonától.
Ennek érdekében a tudósok kidolgoztak egy magatartástípust, amelyet tudományos kételkedésnek nevezünk. Ennek az a lényege, hogy szilárd bizonyítékot követel meg a világ működésére vonatkozó minden új feltevéssel kapcsolatban. Mielőtt bármit elhinnének, szemmel látható, kézzel fogható bizonyítékot követelnek. Következetesen elvetnek minden gondolatot, amely fizikai síkon nem igazolható.

Ez a magatartás a természet legegyszerűbb jelenségeivel kapcsolatban jó szolgálatot tett; a kövek, a test, a fák esetében kiválóan megfelelt, hiszen ezeket a legszkeptikusabb ember is megfigyelheti. Hamar neki is láttak, nevet adtak a fizikai világ minden egyes darabjának, ezáltal remélvén megérteni, hogyan működik a világmindenség. Végül oda lyukadtak ki, hogy minden, ami a természetben előfordul, valamilyen természeti törvénynek engedelmeskedik: hogy minden jelenségnek megvan a közvetlen fizikai, felfogható oka.

A tudósok sok szempontból nem is különböztek olyan nagyon a többi kortársuktól. A többi emberhez hasonlóan a tudósok is úgy döntöttek, hogy uraivá válnak a világnak, amelybe belecsöppentek. Olyan magyarázatot kell adniuk a világmindenségre, amitől biztonságosnak és kezelhetőnek tűnik; a szkeptikus magatartás hozzásegítette őket, hogy konkrét problémákra koncentráljanak, amelyek megoldásával életünk még biztonságosabbnak fog tűnni.

Ezzel a módszerrel a tudomány módszeresen eltávolította a világból a
bizonytalanságot, az ezotériát. Isaac Newton gondolatai nyomán arra a meggyőződésre jutottak a tudósok, hogy a világ előre kiszámítható módon viselkedik, mint egy óriási gépezet, ugyanis hosszú időn keresztül csak ennek bebizonyításával foglalkoztak. Az egy időben bekövetkező eseményeket, amelyek között nem volt kimutatható ok–okozati összefüggés, a véletlen számlájára írták.
Aztán két kutatás ismét rányitotta a tudós szemeket a mindenség rejtélyeire. Az utóbbi időben sok mindent összeírtak a fizika forradalmáról, de a változások valójában két nagy esemény nyomán mentek végbe: a kvantummechanika és Albert Einstein felfedezései következtében.

Einstein egész életműve azt bizonyította be, hogy amit mi szilárd anyagként érzékelünk, az valójában nem más, mint legnagyobbrészt üres tér, amelyben energiaegységek szaladgálnak. Ez ránk, önmagunkra is vonatkozik. A kvantumfizika pedig azt bizonyította be, hogy ha az ember vizsgálat alá veszi ezeket a mind kisebb és kisebb energiaegységeket, megdöbbentő eredményeket tapasztal. A kísérletek kimutatták, hogy ha ezeket az úgynevezett elemi részecskéket megfigyeljük, maga a megfigyelés ténye megváltoztatja a viselkedésüket – mintha a megfigyelő szándékai, elvárásai befolyásolnák az elemi részecskéket. Ez olyan esetekben is igaz, ha a részecskéknek olyan helyen kell megjelenniük, ahova az általunk ismert természeti törvények szerint lehetetlen volna eljutniuk: például két helyen lehetnek egyszerre, minden irányban haladhatnak az időben, és így tovább.

Más szóval: a világ alapvető anyaga úgy működik, mint valamiféle tiszta energia, mely az emberi szándék, az akarat számára képlékeny, rácáfolva a régi, mechanikus modellre. Mintha akaratunk kivetítené saját energiánkat a világba, ezáltal befolyásolva a többi energiarendszert. És persze pontosan erre akar rávezetni a Harmadik Felismerés. Sajnos a legtöbb tudós nem veszi komolyan ezt a gondolatot. Inkább maradnak szkeptikusak: várják, hogy majd mások bebizonyítsák nekik.

A Kézirat valamikor a második ezredforduló tájékára jósolja, hogy az emberek felfedezik az energia egy új formáját, amely lényegét képezi minden létező dolognak, és kisugárzik mindenből, beleértve saját magunkat is.

Ennek az energiának az érzékelése azzal kezdődik, hogy az ember mind érzékenyebbé válik a szépségre. A szépség érzékelése barométer, amely jelzi, milyen közel járunk ahhoz, hogy ténylegesen érzékeljük az energiát. Ez nem véletlen: aki egyszer is érzékelte már, az tudja, hogy ugyanabban a kontinuumban található, ahol a szépség.

Az, hogy mit tekintünk szépnek különböző. Azok a jellemzők azonban, amelyeket a szépnek tartott dolgokhoz kapcsolunk, azonosak. Például, ha valami szépnek mutatkozik, akkor intenzívebb a jelenléte, élesebben, élénkebb színekben érzékeljük. Kiválik, kiragyog a többi közül. Mintha fényforrásként működne a többi,kevésbé vonzó tárgy között. Mintha felnagyítva érzékelnénk a színeket, a formákat. nos, az érzékelés következő szintjén az ember már minden létező dolog között ott lebegő energia mezőt is látja.

A régi, szkeptikus megközelítés: a mindenség megfigyelhető, nyilvánvaló jelenségei, például a fák, a napfény, a zivatar kutatására kitűnően megfelelt. Létezik azonban a megfigyelhető jelenségeknek egy másik, finomabb csoportja is, amely nem tanulmányozható – tulajdonképpen még a létezésük sem bizonyítható – hacsak az ember föl nem függeszti szkepticizmusát, és el nem követ mindent annak érdekében, hogy érzékelje ezeket. Ha ez sikerült, akkor lehet visszatérni a szigorú elemzéshez.

A dologban az az érdekes, hogy a tudomány mindig is pontosan ezt a fajta energiát kereste: valami közöset, ami ott rejlik minden anyag mögött. A fizika – különösen Einstein óta – egységes mezőelméletet keresett. Ahhoz azonban, hogy ezt a tudomány is elfogadhassa, hiányzik egy módszer, amivel mérhető ezt az energia.

A karate–mesterek beszélnek egy mélyen létező Khi–energiáról, ami lehetővé teszi a teljesen valószínűtlen mutatványokat: hogy puszta kézzel téglákat törnek, vagy képesek mozdulatlanul ülni, miközben négyen próbálják fellökni őket. Tornászoktól mindannyian láttunk már elképesztő mozdulatokat, szaltókat, ugrásokat, amelyek mintha rácáfolnának a gravitáció törvényére.
Ez azonban mind, valamennyiünk számára hozzáférhető, rejtett energia révén valósulhat meg. De persze addig nem fogják igazán elismerni, amíg nem látják többen a saját szemükkel.

A Kézirat leszögezi: az emberek a szépség észlelésén keresztül tanulhatják meg az energiamezők érzékelését: Ha ez megtörtént, mondja a Kézirat, mihamar átalakulnak a tárgyi valóságról vallott nézeteink.

Több olyan táplálékot veszünk például magunkhoz, amelyben még eleven ez az energia; felismerjük, hogy bizonyos helyek több energiát sugároznak ki, mint mások; a legnagyobb energia kisugárzást a régi, érintetlen természeti környezetben, például az öreg erdőkben találjuk meg.

A Kézirat kimondja: az emberiség végül fel fogja ismerni, hogy a világmindenség egyetlen, dinamikus energiából áll: olyan energiából, amely fenntart bennünket, és alkalmazkodik elvárásainkhoz. Azt is felismerjük majd azonban, hogy elszakadtunk ennek az energiának a fó forrásától, elvágtuk magunkat tőle, ezért érezzük magunkat gyengének, veszendőnek, bizonytalannak.

E fogyatékosság leküzdése érdekében mi, emberek az egyetlen általunk ismert módon igyekszünk növelni energiaszintünket: azáltal, hogy pszichológiai eszközökkel ellopjuk másoktól. Ez a tudattalan törekvés húzódik meg minden emberi konfliktus mélyén.



Negyedik Felismerés: Harc a hatalomért
Az emberiség hatalmas versenye az energia birtoklásárért


A konfliktusok és az erőszak abból a késztetésből ered, hogy az emberek irányítani akarják egymást, uralkodni akarnak egymáson. Ezt a jelenséget azonban a pszichológia csak a közelmúltban kezdte belülről tanulmányozni: abból a szempontból, hogy mi zajlik le az egyén tudatában. Feltették a kérdést: miért akarja az egyik ember irányítani a másikat? És a következőket derítették ki: ha egy ember találkozik egy másikkal és beszélget vele – ez naponta sok milliárd alkalommal lezajlik szerte a világon – , akkor két dolog történhet. A beszélgetés végeztével vagy erősnek, vagy gyengének fogja érezni magát attól függően, hogy miként ment végbe az eszmecsere.

Ez okból az ember mindig manipulatív alapállást vesz fel. Függetlenül a helyzet részleteitől, függetlenül a témától, arra készülünk fel, hogy amit kimondunk az a beszélgetésben a mi uralkodó szerepünket erősítse meg. Mindannyian a vezető szerepére törekszünk, hogy ezáltal felülkerekedhessünk. Ha ez sikerül, ha a mi álláspontunk kerül ki győztesen, az pszichológiailag megemelő érzés.
Más szóval nemcsak azért törekszünk uralomra mások fölött, mert ezáltal közelebb kerülhetünk valami konkrét, megfogható célhoz a külvilágban, hanem azért is, mert ez pszichológiai élvezetet okoz. Ezért látunk annyi ésszerűtlen, irracionális konfliktust a világban, és nemcsak az egyének szintjén, hanem az országok, népek között is.

A pszichológiában konszenzus alakult ki a tekintetben, hogy ez a jelenség mostanában kezd bekerülni a köztudatba. Mi, emberek kezdjük felismerni, milyen mértékben manipuláljuk egymást, és ennek következtében átértékeljük indítékainkat. Másfajta kommunikációs módokat keresünk. Ez az átértékelés része lesz az új világkép kibontakozásának, amelyről a Kézirat beszél.

Ha adva van két ember, akik azon vitatkoznak, hogy melyikük látja helyesen a dolgokat, melyiknek van igaza; mindkettő győzni akar a vitában, és ennek érdekében hajlandó elmenni akár a sértegetésig is.

Az energia viselkedése – ha módszeresen megfigyeljük – magyarázatot ad arra, mit él át az ember, amikor vitatkozik, harcol másokkal, amikor fájdalmat okoz másoknak. Ha uralmunk alá hajtunk egy másik embert, elnyerjük tőle az energiáját. Az ő rovására töltődünk fel, és ennek a feltöltődésnek a vágya hajt bennünket..

Előfordul, hogy valaki azt szeretné, ha helyettük összefoglalnánk a helyzetüket. Ilyenkor önként átadják nekünk az energiájukat. Ettől általában erősnek érezzük magunkat, de ez az. állapot nem tart sokáig.

A legtöbb ember nem elég erős ahhoz, hogy szakadatlanul csak adjon az energiájából. A legtöbb kapcsolat ezért fordul át hatalmi harcba.
Két ember összeadja az energiáját, aztán hajba kapnak azon, hogy melyikük irányítsa.
És mindig a vesztes fizet. Aki uralkodik az erősnek, hatalmasnak érzi magát, de elszívja az életenergiát azoktól, akik alávetett helyzetben vannak. És ebben nem jelent különbséget, ha hitünk szerint az illető saját érdekében cselekszünk így: ha például a gyermekünk az, akit kötelességünk állandóan terelgetni.
A kár akkor is bekövetkezik. Ha valaki lelkileg uralkodik feletted, szinte még az eszedet is elveheti. Ilyen esetben energiád, szellemi erőd sem marad, hogy vitába szállj magadért.

Minden mentális erőd átmegy a másik fél birtokába. Az ilyesfajta pszichológiai erőszak sajnos nagyon általános az emberi kultúrában, még az egyébként jóakaratú emberek körében is.

A Negyedik Felismerés rámutat: mi, emberek hosszú idő óta tudattalanul bár, de harcolunk ennek az energiának egy részéért: azért, amelyik az emberek között áramlik.

Mindig is erről szóltak az emberi konfliktusok, a legapróbb családi összezördülésektől kezdve, a munkahelyi intrikákon keresztül az országok közötti háborúkig.
Ez az eredménye a bizonytalanságnak, a gyengeségnek: az embernek mástól kell ellopnia az energiát, hogy jól érezze magát.

Ha valamely konfliktust nem sikerül azonnal feloldani, annak csupán egyféle oka van: valamelyik fél ragaszkodik az irracionális álláspontjához, hogy általa több energiához jusson.

A Negyedik Felismerés elsajátítása abból áll, hogy az ember belátja: az emberi világ egyetlen hatalmas verseny az energiáért – a hatalomért.

Ha azonban egyszer megértjük ennek a harcnak a lényegét, azonnal képesek leszünk túllépni ezen a konfliktuson.
Nem küzdünk többé a még több és még több energiáért, mert képessé válunk arra, hogy más forrásból szerezzük energiánkat. Hogy milyen forrásból, erről szól az Ötödik Felismerés.



Ötödik Felismerés: A misztikusok üzenete
Külső energiaforrás: az univerzumból


A Negyedik Felismerés azt mondja, hogy az emberek valamiféle versengést folytatnak egymás energiájáért.
Amikor sikerül rávennünk másokat, hogy fogadják el a mi nézeteinket, akkor velünk azonosulnak, energiájuk átáramlik belénk, és ettől erősebbnek érezzük magunkat.

Tehát, a probléma abból adódik, hogy mindenki irányítani és manipulálni akarja a másikat, hogy megszerezze az energiáját, mert úgy érzi, kevés van belőle. De van más megoldás is: egy másfajta energiaforrás.

A Kézirat ebben a fejezetben egy új típusú megértésről beszél, amelyet hosszú időn át misztikus tudatnak neveztek..
A huszadik század utolsó évtizedeiben erről a megértésről mind szélesebb körben bizonyosodik be, hogy mindenki számára elérhető, ahogyan azt sok ezoterikus vallás gyakorlói bebizonyították. A legtöbb ember számára ez a tudat csupán ésszel felfogható fogalom marad, amelyről beszélgetni, vitatkozni lehet.
De egy mindinkább növekvő számú embercsoport élete folyamán villanásnyi időszakokra valóban meg fogja tapasztalni ezt a tudatállapotot. Ez az élmény kulcsszerepet játszik majd az emberi konfliktusok felszámolásában, mert közben az ember már más forrásból jut energiához – abból a forrásból, amelynek tetszésünk szerinti kiaknázását végül valamennyien meg fogjuk tanulni.

Az étel az első számú energiaforrás, de ahhoz, hogy a benne levő energiát tökéletesen hasznosítsa az ember, az ételt értékelni, élvezni kell. Az ízlelés a kapu. Az ízeket meg kell becsülni.
Ez a jelentősége az étkezés előtti imának is. Az ima nemcsak hálaadás: ettől válik az étkezés kegyes cselekedetté, szent dologgá. Így megy át az étel energiája az ember testébe. Tehát a vallások szokásos hálaimája mögött lényegében az ennivaló megbecsülése rejlik, és az az értelme, hogy ennek következtében a test jobban hasznosítja a táplálék energiáját.

De az étel befogadása csak az első lépés. Miután az ember saját energiaszintje az étel által emelkedett, érzékenyebbé válik az energia más formáira is... és fokozatosan megtanulja, hogy evés nélkül is befogadja az energiát.

Környezetünkben mindenben van energia, de minden dolog a maga sajátos energiáját tartalmazza. Ezért van az, hogy egyes helyeken az ember energiaszintje könnyebben megemelkedik, mint másutt. Attól függ, hogy az ott fellelhető energiafajták mennyire felelnek meg neki.

Az energiaszintet a következők szerint lehet emelni. Szabadban, lehetőleg emberi kéz által nem érintett területen lepihenni, érezni a nyitottság érzését, kinyitni magunkat a természet szépsége előtt, majd össze kell kapcsolódni valami módon a természettel, de ehhez használni kell a szépérzéket, hogy az energiamezőket elérhessük. Ezt a mozzanatot tovább kell vinni, mindaddig, amíg az ember azt nem érzi, hogy elkezd feltöltődni.
Ilyenkor az ember könnyűnek érzi magát, megnő a biztonságérzete és úgy érzi, mintha össze lenne kapcsolódva a tájjal. Ez olyan érzés, mintha az egész táj az ember testének része volna. Majd ez az érzés fokozatosan átcsap a szeretet érzésébe. Olyan nagybetűs Szeretetébe, amely minden létezőt magában foglaló érzés.

Az ember ezt a szeretetet beengedi önmagába, nyitottá teszi magát a vételére.
De ahhoz előbb megfelelő állapotba kell hozni a tudatát. A befogadás után vissza kell vetíteni ezt az érzést, tehát mindez kölcsönös dolog.
A felidézett szeretet által képes az ember megnyílni, amely fantasztikus érzés.

A történelem folyamán a szeretet érzését sokáig félremagyarázták. A szeretetet nem azért kell gyakorolni, hogy jók legyünk, hogy jobbá tegyük a világot valami elvont erkölcsi felelősségtudatból, sem azért, hogy lemondjunk az élvezetekről.

Az energiával való összekapcsolódás először az izgalom érzését váltja ki, aztán az eufóriát, és végül a szeretetet. Ha az ember elég energiát talál ahhoz, hogy fenntartsa önmagában a szeretet érzését, az kétségkívül segítséget nyújt a világnak, de ennél sokkal közvetlenebbül segíti magát az embert. Ennél nagyobb élvezetre nem is vagyunk képesek.
Ezt az élményt nevezi a Kézirat a misztikusok üzenetének.
Akinek már volt ilyenfajta élménye, annak számára sokkal könnyebb újból arra a szintre emelni saját energiaszintjét. Mindenki képes az összekapcsolódásra, csak első alkalommal sokkal tovább tart. Tehát legyünk türelmesek önmagunkkal szemben, gyakoroljunk. Később pedig az élmény felidézése segít abban, hogy újraalkossa magában mindenki az érzést, utána pedig fokozatosan felépítheti.

Ilyenkor az ember energiamezője kitágul és megváltozik a színe. Az ember energiaburka általában tompa fehér, ilyenkor azonban zöldesre vagy kékesre változik. De a legfontosabb az, hogy kitágul. Így el lehet érni azt is, hogy összekapcsolódhassunk a kozmosz teljességével, energiát meríthetünk belőle, a saját energiánk pedig cserében magába ölel mindent, mindenütt. Ez olyan érzés, mintha a teljes univerzum a testünk lenne, mi pedig csupán a feje, vagy még inkább a szeme. Abban a pillanatban tehát az ember energiamezeje egybeesik az univerzum energiamezejével.

Ilyenkor különböző élményeket szerezhetünk, például az evolúcióról.
Ez olyan érzés, mintha különös emlékek támadnának fel bennünk. Mintha emlékeznénk rá, hogy ez a nagyobbik test, a mi univerzumunk miként fejlődött ki. Mintha ott lennénk és látnánk amint az első csillagok kialakulnak a hidrogénből és láthatjuk az anyag egymást követő generációit kifejlődni ezekből az őscsillagokból. Az anyagot magát azonban nem látjuk. Anyag helyett egyszerű energiarezgéseket észlelünk, amelyek módszeresen fejlődnek egyre bonyolultabb állapotúvá. Aztán... aztán elkezdődik az élet, és fejlődik tovább, egészen az ember megjelenéséig... Itt a történet tovább folytatódik, az emberek viszik tovább az univerzum fejlődésének folyamatát, az evolúciót egyre magasabb és magasabb rezgésállapotok felé. De ez valamiféleképp összefügg a véletlenek felismerésével, amiről az Első Felismerés szól.